ILYÉS MÁRTA, A FESTŐ

 

Prológus

Bevezetőül annyit, hogy nézeteim a képzőművészetről egyre konzervatívabbá váltak az elmúlt ötven év során. Tudom, hogy kicsit messziről kezdem, de azért beszélek ötven évről, mert szüleim már ötéves koromban velem együtt jártak múzeumokba, és együtt látogattuk hazai történelmünk műemlékeit. Kezdetben a naturát hűen visszaadó festmények, szobrok nyűgöztek le, elsősorban a reneszánsz, a barokk, no és a manieristák alkotásai. A Szépművészeti Múzeum és a régi Nemzeti Galéria szobor és festménygyűjteménye a mai napig emlékezetes élményt nyújtott.
A Képzőművészeti Gimnáziumban kezdtem nyitottabb lenni a posztimpresszio-nizmust követő áramlatok felé. De az üresség mindig zavart. Ma már nem vagyok egyedül azzal a nézetemmel, hogy az avantgárdban gyökerező, de a műkereskedelem, és annak kiszolgálói által mozgatott artocskák bérmunkásai - mert nyilvánvaló, hogy üzleti céllal létrehozott árutermelésről van szó – többnyire nem, vagy csak véletlenszerűen hoznak létre valódi műalkotásokat. Mindezt ködös elméletekkel álcázzák, amin a fizetőképes vásárló többnyire nem lát keresztül, vagy egyáltalán nem mélyül el a kérdésben, kizárólag az aktuális divatirányzatokat követve nyitja ki pénztárcáját. Gyakorlatilag neveket vásárolnak. És aki nem kerül be a „kánonba”, az várhat a jó szerencsére, mint annak idején Van Gogh. És a mi kiválóságunk, Csontváry, aki teljesen tisztában volt saját megrendítő tehetségével, ez kiderül levelezéséből. Aztán éhen pusztult, képei kis balszerencsével kocsiponyvaként enyésztek volna el, ha nincs Gerlóczy Gedeon. Mert nem volt benne az ünnepeltek, az elfogadottak kánonjában. Ahogyan Ilyés Márta sincs benne igazán, mert nem találtak (mert nem is kerestek) egy címkét, amivel jelölhetnék sajátos művészi teljesítményét. Pedig lehetne egy magyar Frida Kahlo-nk, hiszen sorsukban számos párhuzam található, csak Ilyés Márta mellett nem áll olyan befolyásos támogató, mint amilyen Diego Rivera volt a mexikói kulturális életben.

Mivel valódi műalkotást csak igazi tehetség hozhat létre, de az sem futószalagon, ahogy a kereskedők elvárnák, így a vásárlóknak meg kell elégedni valami hasonlóval. Néhány példával tenném érthetővé, mire is gondolok.
Rembrandt neve fogalom. Szüleimmel többször megnéztük a Szépművészetiben Dürer, Frans Halls képei mellett a nagy holland festő munkáit. Volt ott egy kis kép, amin egy kettéhasított sertés lóg hentes kampón. Ez a Rembrandt mindig viszolygással töltött el, de nem mertem hangot adni ellenérzésemnek, hiszen a Mester festette. Azon túl, hogy számomra a kép tárgya önmagában sem kellemes látvány, maga a megfestés módja se tűnt átlagon felülinek. Csak később olvastam, hogy a nagy festő sokszor került szorult anyagi helyzetbe. Ilyenkor néhány kiló húsért festett valamit a hentesnek, vagy egyéb áruért a szatócsnak. Ha tőle csak ilyen képek maradtak volna fenn az utókor számára, bizonyára nem tartanánk kiemelkedő tehetségnek. A manieristákat már említettem. Náluk a mesterségbeli tudás a legmagasabb fokon működött, mégsem hatott rám egyetlen képük sem igazi művészi erővel.
Vehetünk egy példát Vermeer munkásságából. A „Műterem” című, 1666 körül festett képe hihetetlenül mesteri alkotás. És itt a mesterit emelném ki, mert azon a képen minden ott van, ami ott lehet, talán több is a kelleténél. Ezzel együtt érzelmileg hidegen hagy. Ugyanezt nem mondhatom a „Leány gyöngy fülbevalóval”, máshol „Turbános nő” című, 1665 körüli portréjáról. Ezen a festményen jóval kevesebb eszközzel jellemez, de amit a leány tekintete sugároz, az leírhatatlan. Az egyik kép mestermunka a javából, a másik egy valódi remekmű, amihez hasonlót csak igazi tehetségek képesek létrehozni.
És nem csupán egy arc, egy szempár szuggesztivitásáról beszélek. Modigliani portréi üres szemekkel néznek ki festményeiről. Viszont az aktjai megszólalnak. Klimt szecessziós dekorativitásából előbukkanó figurák titokzatosak, erotikusan izgatóak. Kandinszkij, Klee absztraktjai magukkal ragadóan játékosak.
Mindez igaz, a kortársaink tekintetében is, de ma már nem szeretnék célkeresztbe állítani senkit sem. Az elmúlt 50 év képzőművészeti életét keresztül-kasul szőtte, befolyásolta a politika, a pillanatnyi erőviszonyok, a kapcsolati hálók, aminek következtében az értékek annyi torzulást szenvedtek, és annyiszor átrendeződtek, hogy képtelen lennék tárgyilagos véleményt alkotni.

ILYÉS MÁRTA, A FESTŐ

Ilyés Mártáról írok, ugyanis eddig komolyabban gomolygó szakmai lilaködöt senki nem eresztett festészete körül, leszámítva Kováts Albert kiállítás megnyitóját, (ami nem is olyan ködös) és azt a néhány sort, amit egy lexikon, vagy kiállítást követő rövid sajtó visszhang tartalmaz.
Ezért úgy döntöttem, hogy magam veszem billentyűhegyre az utóbbi harminc év munkásságát. Két jó okom is van erre. Az egyik kézenfekvő, ugyanis senki nem ismerheti nálam jobban Ilyés Márta alkotói útját. A másik ok, hogy provokáljam az úgynevezett szakmát. Tisztelet a kivételnek, annak a néhány Mártát elismerő és segítő művészettörténésznek, szakírónak, akiket egyik kezemen meg tudok számolni.

Kezdem ott, ahol az előszót befejeztem, az absztraktaknál. Márta ujjgyakorlataiból, technikai tanulmányaiból kerekedett ki néhány elvont, nem figurális kompozíció. Ezek közül néhányat önálló alkotássá fejlesztett. Ilyés Márta non-figuratív ábrázolásai nem olyan vegytiszták, mint Mondrian, vagy Malevics képei. De tegyük zárójelbe, miután Malevics eljutott a "fehér négyzeten fehér négyzetig", rájött, ha még a továbbiakban is festéssel akar foglalkozni, jobban jár, ha visszatér a figuralitáshoz.
Ilyés Márta absztrakt festményeiben mindig találunk valamilyen fogódzót, amivel visszajutunk a valóságélményhez. Legyen a kép címe Olajfolt, Célpont, vagy Megfeszített természet. Ez utóbbi képen a föld zöldjét, a tenger és az ég kékségét olajszürke folt szorítja egyre szűkebb keresztformára. Itt a kereszt nem csak a megfeszítést juttatja eszembe, hanem a keresztutat, a választás lehetőségét is.

De Ilyés Márta igazi erőssége az emberábrázolás, ezen belül is kiemelném a szemek, a tekintetek erejét. Kezdeti olajképeire jellemzők a szuggesztív tekintetek.
Majd később, 1993-ban a „Feri bácsi” és „Kard és pajzs” című festményein újra megjelennek a beszédes szemek.
A „Kard és pajzs” egyedülálló a hazai cigány zenész ábrázolások között.
Nem ismerek hasonló képet, ami ennyire mélyen, visszafogottan, mégis elementáris erővel jelenítene meg egy cigány muzsikust, mint ez a festmény. Márta naponként okozott váratlan és megdöbbentő meglepetést, ahogyan a képet alakította. Amikor a Kard és pajzs készült, én még eljártam dolgozni. Amikor hazaértem, először mindig a készülő képet akartam látni, mert éreztem, hogy Márta újra elemében van, és érdekelt, hogy mire jutott a nap folyamán. Kezdetben fehér volt a hegedű, és világos narancs a háttér, az arc naturális. Majd megtalálta az arc lilás árnyalatát, amely szellemi szintre emeli a cigányember „színesbőrűségét”. Következő napon a hegedű zöldre változott, a vonón a lószőr szivárvány árnyalatot kapott, ami azt sugallja, hogy ez a zenész bármit el tud játszani hangszerén. Végül a háttér kezdett sötétvörösen izzani, és a kép összeállt.
Ez nem lilán ködlő mellébeszélés, ez a kép kevés embert hagy hidegen pro és kontra. 1996-ban, Helsinkiben a Magyar Köztársaság Kulturális és Tudományos Központjában nyílt egyéni kiállításán ki sem tették a megnyitón. Az akkori Igazgató Úr túlságosan erősnek érezte. Személyes közbenjárásomra végül mégis találtunk neki helyet. Márta az „Embermesék” oldalon beszél a képekről.

Ilyés Márta nem tartotta magát vallásos hívőnek, de az ellen ő sem tehetett, hogy képein keresztül a Lélek utat találjon hozzánk. Szeretet, békevágy, tolerancia, szolidaritás, aggodalom Földünkért, a fizikai és a mentális környezetünk tisztaságáért. Ezek a fogalmak valódi tartalomként érhetők tetten képeiben, a színek-formák harmóniájában.
Elég a „Béke vándora” (1995) című festményt türelmesen szemlélni, mert legalább annyi figyelmet érdemelne, mint a közhelyesen „titokzatos mosolyú” Gioconda.
Ilyés Márta "béke követe" mintha egy templom színes üvegablaka mögül nézne ránk, de ez a templom nem ember által létrehozott építmény, hanem az anyatermészet része, ahol növény, madár és ember békés szimbiózisban tud létezni. A szemek maguk elé néznek, csendesen sugallják, hogy mi is nézzünk magunkba. Az ablak zárt és nyitott egyszerre. Annyira hatolhatunk át rajta, amennyire képesek vagyunk magunkban elmélyedni. A sietős ember előtt becsukódik.
A kompozíció alapszerkezete már alakot öltött a ’78-as „Galambok” című festményében, és még további variációkban, amelyek egyik utolsó változata a 2003-ban készült, katonai álcaháló mögött megbújó, ferde sávokban árnyalt, csalódott tekintetű „Békevándor”.
De az irónia, a groteszk sem idegen Ilyés Mártától. A ”Kalampos”(1977) galambjáról el lehet mondani, hogy szimpatikusabb, mint a vaskalapos figura arca. Ez festmény a végtelen butaság „emlékműve”.
Visszataszító a „Hajsza”(1977) kövér lovasa, ahogy mindenen keresztülvágtat. Ezen a képen is szerethetőbb a megfélemlített lovacska, mint az erőszakosan tolakodó emberállat.
A „Piac” lehetne egy mai állatvédő egyesület zászlaján is, pedig a kép 1977-ben készült. A kofa és az erősen teltkarcsú vevő ábrázolása gunyoros kritikája a fogyasztói magatartásnak.
Nézzük a „Napfogyatkozás” (1977) magányos bohócát, ahogy egy látszólag biztonságos tárgyba kapaszkodik. A figura genitáliája helyén, TV képernyő formájú ablakban mezítelen dundi nő bámészkodik, alatta talán a házmester les ki a félig lehúzott redőny alól. Mindez a gravitáció törvényeit semmibe vevő, talajt vesztett házban - amely lehetne a Tarot kártya misztikus tornya is - Hieronymus Bosch világát idéző kozmikus térben történik.
És ekkor még nem említettem „A tékozló fiú hazatérése” 2000-ben festett változatát, és a drog problémát tovább boncoló „Harmadik lator”(2006) című képét, vagy az egészen egyedülálló 2001-es „Álmodó”-t. És a virágokat, amelyek egy külön fejezet Ilyés Márta festészetében. A pipacsok, ezek a váza fogságát nem tűrő, szabadon hullámzó szirmú vadvirágok, hasonlóan emblematikusak, mint Van Gogh napraforgói. A virág motívum megjelenik az erotikus képeken is, ahogy lovak és hangszerek is helyet kapnak a szürreális kompozíciókban.

Több mindenről ejtettem szót, igyekeztem Ilyés Márta festészetének értékeire ráirányítani a figyelmet, de egy kulcsszót még nem említettem. Ez a szintézis.
Az elmúlt harminc év munkáin végigkövethető, ahogyan a naiv groteszktől elindulva, munkáiba beolvasztotta a huszadik századi festészet számára fontos értékeit, ötvözve a reneszánsz tanulságaival. A reális-szürreális megjelenítésbe szervesen épülnek absztrakt elemek, a maguk sokrétűségével szolgálják alkotói szándékát, a már említett érzelmi-gondolati tartalmak egyéni kifejezését. Sokak számára irritálóan hat, amikor egy festő a megélt, vagy megálmodott világát megteremtve, valamilyen aktuális, a társadalom számára fontos gondolatot is megfogalmaz.
Ilyés Márta festészetének reprezentatív darabjai nem csupán jól sikerült kompozíciók, de emberi történetük, és tanulságuk is van. Amin talán érdemes elgondolkodni, esetleg tovább gondolni, ha sikerült megfejteni néhány fontos képének rejtjeles üzenetét. Mert a primer látvány mögött felsejlenek újabb színek és formák, ahogyan megnyílnak a lazúros technika színes rétegei a türelmes szemlélő számára.
Annak, hogy egy képzőművészeti alkotást hogyan értékel a piac, számos függvénye van.

Ezek közül csak egyet emelnék ki. Sok mindent el lehetne mondani művészetéről, mellette és ellene. Egyetlen dolgot nem. Nevezetesen azt, hogy Ilyés Márta futószalagon gyártotta képeit. Ellenkezőleg. A reneszánsz mesterektől eltanult lazúros eljárásból következik, hogy egy képsíkra többször vitt fel színeket vékony rétegekben, az előző felület megszáradása után. Ez azt is jelenti, hogy egy farostlemezre, vagy vászonra, gyakorlatilag három-négy képet festett, de van néhány munkája, amire hat-hét réteget is felvitt. Ezért olyan mélyek a színei, és ezért is született viszonylag kevés kép az elmúlt harmincöt évben. Aki sietősen fest, az nem választ lazúros technikát.
Ilyés Márta 1954-ben született Budapesten, 1974-ben jelentkeztek betegsége, az SM tünetei, amitől lábai fokozatosan lebénultak. Az utolsó huszonöt évében kerekesszékben alkotott, 2008 decemberében bekövetkezett haláláig. Alkotásain keresztül pozitív energiákat, a humánum erejét közvetíti nagy hitelességgel.

Epilógus

Szavak nélkül

Amikor ma Ilyés Mártára, a festőművészre gondolok, nehezen tudom szavakba önteni érzéseimet.
Érzelmek, erős emóciók kerülnek előtérbe, és színek, formák, harmóniák, már-már zenei hangok. Mégis szeretném megosztani azt az élményt, amelyet Márta művészete jelent számomra.
Harminchét együtt töltött év köt össze minket, ami óhatatlanul elfogulttá tesz. Ezért segítségül hívom azok szavait, felidézem azok gondolatait, akik kapcsolatba kerültek Ilyés Mártával, az ő festészetével, a teljesség igénye nélkül.
Elsőként Kertész Magda megnyitójából idézek, amely 1996-ban a Nemzeti Hotelben hangzott el. Ő magát nem tartotta festmény szakértőnek, de egy sokat látott, érzékeny ember szavai mégis fontosak lehetnek.

„Ilyés Márta az a művész, akihez a fák felkúsznak a negyedik emeletre, minden kívülálló nehézség ellenére… Márta művészete ragyogó színekkel a szépet, a szeretetet, az emberekben lakó szép titkokat hozza felszínre, és visz minket a magasba, minden kívülálló nehézség ellenére.
Sokat emlegetjük manapság, túlgépesített, túlhajtott, egyre inkább elvaduló környezetünket, amiben kétségbeesve keresünk egy jó arcot, egy szép gondolatot, tájat, vagy egy nyomot hagyó művészi alkotást.
Nem tudok szakértői véleményt nyújtani Önöknek, de annyit mondhatok, hogy jó érzés Mártához megérkezni, jó a közelében lenni, jó a képeiben elmélyedni és csendben hallgatni ragyogó színekkel hirdetett üzenetét az emberi szeretetről, a természet szépségeiről, és egy belső békéről MINDEN KÍVÜLÁLLÓ NEHÉZSÉG ellenére.
A megnyitón jelen volt Kertész Imre is. Ő szűkszavúan „egy magyar Chagall”-ként aposztrofálta Ilyés Mártát.

Persze Kertész Imre sem avatott műkritikus.
Ezért is figyelemre méltó Kováts Albert kiállítás megnyitója, amelynek részletét idézem.
Kováts Albert maga is képzőművész, de mint művészeti író is elismert. Hitelesnek tarthatjuk szakmaiságát tekintve, és teljes összhangban van az én saját, elfogult véleményemmel is.
Az alábbiak 2003-ban hangzottak el Budán a III. kerületben, az Ökollégium Art-Galériában.

"Manapság már a közönségnek az a része is, amely egyáltalán látogat kiállításokat, nem a kép tárgyára kíváncsi, hanem arra, hogy mit tud a művész megmutatni a látvány által eltakart valóságból és önmagából, tegye ezt akár látványelemek, vagy egyéb festői eszközök segítségével. Kissé megfáradtabban és a társadalom unott közönyétől kísérve, később ugyanez a kérdés merült fel a technikai műfajok és a médiaművészet kapcsán is. A lényeg azonban itt is és most is az, hogy kínál-e a művész valamely szuverén, öntörvényű világot, mindegy, milyen módon, és, hogy a néző talál-e bejáratot ehhez a világhoz. A bejárat megtalálása az esetek többségében nem pillanatok műve, idő és fáradság, empátia és beleérzés kérdése. Ebben rejlik egyébként a művészet mai helyzetének minden nehézsége, mert ezek azok a javak, amelyekből a mi időnkben kinek-kinek a legkevesebb van. Empátia és beleérzés, ha úgy tetszik, szolidaritás még embertársainknak is kevés jut, hát még műveiknek.
A jelen kiállítás kiváló alkalom arra, hogy a látogató kikapcsolja magát ebből az úgynevezett rohanó világból, tempósan, nyugodtan szemlélődjön, és beleérezze, beleélje magát egy festői világba. Amely festői világ voltaképpen egy művész benső világának tükre is, és aminek a hatására bizonyára gazdagabb lélekkel távozik, mint ahogy ideérkezett. Ilyés Márta festészetének, a benne rejlő speciálisan festői és emberi értékek befogadásának az élménye feledtet időt és fáradságot.
Vegyük előre a par excellence festői értékeket. Az első benyomás az élénk, ragyogó színeké. A festő a lehető legtöbbet mondja el színeivel. Jellegzetes az a rózsaszín, és az a kék árnyalat, ami több képét is áthatja. De nem fukarkodik a paletta többi színével sem, Ilyés Márta remek kolorista.
A színesség nem tarkaság és természetesen nem öncél: minden színnek az adott helyen kifejező funkciója van. Nehéz tehát a festői erényeket a tartalmi kérdésektől különválasztani. Hasonló a helyzet a képek felépítésével, szerkezetével is. Márta gyakran él a képmező felosztásának gyakorlatával. Ezt nemegyszer egy láthatatlan vonalháló segítségével teszi, amely négyzetekre bontja a síkot. Ezzel egyúttal teret is képez, mert a rész-síkok kissé elbillennek egymástól, más-más tónust és árnyalatot kapnak. A képi kifejező erő gazdagodik így, ám ez tartalomjelző is: a világ megosztottságának és sokszínűségének kifejezése. A képek egy részét át- meg átszövi bizonyos dekoratív hajlandóság, ami engem a magyar népművészet ösztönös díszítő kedvére emlékeztet. Nyugtalanítja a művészt, ha a képmező bármelyik pontja, valamely részfelület nem kellően szép, gondosan megmunkált, a kép-egész festőiségének alárendelt. Ilyés Márta kifejezetten szép képeket fest, a szó hagyományos, általános értelmében, az ő benső, lelki szépsége és finomsága törekszik megjelenni képei felületén."

Kováts Albert értékelése kevésbé elfogult, kevesebb indulattal és mértéktartóbban fogalmaz, mint én, de ezzel együtt csak megerősíti az általam leírtakat. Ezért tartom szerencsésnek, hogy tőle idézhettem.

Végül Popper Péter szavaival fejezném be Ilyés Márta festészetének jellemzését. Popper Péter három kiállítását is megnyitotta. 2003-ban a Kék Galériában, előtte 1997-ben a Pallas Páholyban, és elsőként a Támaszpont Galériában 1996 tavaszán, amelynek megnyitóján hangzott el az alábbi részlet.

„Ilyés Mártát kineveztem magamban a „nehéz órák nemessé formáló művészének” is. És ez az, ami tulajdonképpen engem hozzá köt… A modern festészet élmény festészet, és Ilyés Márta képei is élmény képek. Az élmény próbál megjelenni valamilyen színben, formában, és igyekszik kifejezést találni önmagának.
Bármelyik festményét nézik meg, valami belső sugárzásuk van a képeknek. Nem tudom, hogyan csinálja technikailag, talán mindegy is. De a látvány mögül mindig fölsejlik valami mögöttes titok, valami mögöttes tartalom. Ahogy a tudományt, a művészetet és a misztikát is ez teszi olyan izgalmassá, hogy a látvány és a felszín mögé próbál nézni, és valami titkot próbál megismerni.
Ez egy titokzatos festészet.”

 

 

MIÉRT HAYKOVATS? ÖNÉLETRAJZ BLOGkOLÁS NAGYVÁROSI AUTÓZÁS

TALÁLMÁNYOK "A VÉLEMÉNY SZABAD" ILYÉS MÁRTÁRÓL FOTÓ GALÉRIA

KÉPZŐDMŰVEIM AZ ORFEÓRÓL VERSEIM A VARÁZSLÓ RECEPTEK